Úgy tartja egy szép mondás, hogy elsőnek nem a szavakat tanuljuk meg édesanyánktól, hanem arca jótékony mosolyát. A gesztusok tehát születésünk pillanatától fogva jelen vannak életünkben. Michelangelo mennyezetfreskóját tanulmányozva számtalan emberi gesztust fedezhetünk fel.

„ Gesztus: taglejtés; a fej és a kéz kifejező mozgása, amely a verbális kommunikációt kíséri, és a nem verbális kommunikáció eszköztárába tartozik. A közlő személy gondolatmenetét kíséri, árnyalja és nyomatékosabbá teszi; belső meggyőződését, szándékait, állapotát fejezi ki, így a metakommunikáció része.” (Magyar Értelmező Kéziszótár)

Michelangelo maga állította, hogy dajkája tejével szívta magába a kő iránti szeretetét. Nagyszerű, utolsó művei, a befejezetlen torzók is kőből készültek. Vonakodva fogott hozzá a festéshez, első fontosabb alkotása - a IV. Sixtus pápa idején épült és róla elnevezett Sixtus-kápolna mennyezetfreskója - mégis az egész festészettörténet egyik legjelentősebb műve.

II. Gyula 1505-ben Rómába hívatta Michelangelót. Szobrászként szerette volna foglalkoztatni, és pompás síremlékek elkészítésével bízta meg. Három év múlva, a tényleges munka kezdetén meggondolta magát, s inkább a Sixtus-kápolna kifestését bízta rá.

Michelangelo hatalmas, 343 alakos freskósorozatának ikonográfiáját napjainkra megfejtették. A Sixtus-kápolna mennyezetfreskói úgy értelmezhetők, mint az örök életet ígérő üdvtörténet jelenetei. Azé az üdvözítésé, ami megszabadította Rómát a pogányságtól, és „örök várossá” emelte. Az ikonográfiai program az általános nézetnél jóval többet árul el a pápa politikai becsvágyáról, így tervezetét valószínűleg nem egyedül Michelangelo találta ki.

A hatalmas méretű mennyezet kifestéséhez sajátos módon, szobrászként és építészként közelített Michelangelo. Festett építészeti elemek segítségével, a magasban szinte súlytalanul lebegő dongaboltozatot alakított ki. A boltozat középrészét kilenc mezőre osztják fel a festett pilasztereket összekötő ívek, melyek között az égbolt látható. A kilenc mező három egységre oszlik: a világ teremtése, az ember teremtése és bűnbeesése, illetve Noé története. Minden egység újabb három egységből áll – a mezők ritmikus sorában két kisebb jelenet vesz közre egy nagyot. Ez a fogás drámai hangsúlyt ad a négy legfontosabb jelenetnek: A fény és a sötétség szétválasztása, Ádám teremtése, A bűnbeesés és a Kiűzetés a Paradicsomból, végül  Az özönvíz.

Az özönvíz, Noé történetét bemutató rész központi jelenete. A menekülő, életükért küzdő emberek forgataga mögött látható a bárka, a maga nyugodtságával. Érzelmek, gesztusok sokasága árad a festményről.

Ellenszegülés: A vízből menekülő férfialak minden erejét bevetve kapaszkodik a kép közepén látható csónak oldalába. Szinte már feljutott a csónakba, csak fél lába lóg a vízbe, de a csónakban ülő férfiak vissza akarják lökni a vesztébe. Karja feszülésével, fejtartásával, teljes testével ellenszegül az őt kitaszítóknak.

Kétségbeesés: A csónakban lévő, piros lepelbe öltöztetett női alak kétségbeesést sugároz. Karjait a magasba emeli, lábai alól kicsúszott a csónak labilis padlózata, arckifejezése segélyért kiáltó. A nő alakját nézve, mozdulata elárulja, hogy a következő pillanatban a padlóra fog esni, ezzel még nagyobb veszélybe sodorva életét.

Kitaszítás: Továbbvizsgálva a csónakban megjelenített történéseket, megfigyelhetünk két alakot, akik az ellenszegülő férfialakot igyekeznek a vízbe taszítani. Küzdenek az életben maradásukért. Az egyik alak a tarkójánál fogva taszítja el a vízből menekülő férfit, míg a másik fenyegetően emeli magasba a kezében lévő fadarabot. a „kitaszítók” egymásba kapaszkodnak, így összeadva erejüket.

Védelmezés: A kép bal oldalán álló női alak védelmezően zárja karjaiba gyermekét. Az ölelő karok védelmét még hangsúlyosabbá teszi az anya és gyermeke köré tekert lepel – mintegy burkot von köréjük. A lágy, fonom ölelésben a gyermek megnyugszik.

Fájdalom: A bal alsó sarokban ülő női alak szinte teljes egészében takarja a mögötte síró gyermeket. A gyermek kezét a szeméhez emeli, arca a sírástól eltorzult. Félelmében, fájdalmában egyedül van, magára maradt. A kisgyermekek őszintesége mozdulataikban is megmutatkozik, hiszen egyértelműen kimutatják fájdalmukat. A felnőtt emberek mozdulatai a közvetlen veszély fenyegetettsége alatt válnak csak olyan nyíltan őszintévé, mint a gyermeké.

Ragaszkodás: Szívbe markoló látványt nyújt az anya lábába kapaszkodó kisgyermek. Nemcsak karjaival öleli át a védelmet jelentő lábat, hanem teljes testével igyekszik köré fonódni. Az anya lába stabilitást jelent számára, de csupán ennyi jutott neki, hiszen az anyai figyelem a csecseműre irányul.

Befogadás: A sziklán, egy kifeszített vászon alatt védelmet találó emberek közül ketten is hívogatóan nyújtják ki segítő kezeiket, mellyel a feléjük tartó alak irányába mutatnak. Mozdulataikkal, arckifejezésükkel, testtartásukkal befogadást sugároznak.

Beletörődés: A segítő kezet nyújtó alakok előtt fekvő férfi elfordulása a többiektől beletörődést tükröz. Összekuporodik, szinte tudomást sem vesz a körülötte zajló katasztrófáról, a segítségre szoruló emberekről. arca meggyötört, testtartása zárt.

Kitartás: A vízpartról felkapaszkodó, zsákot cipelő alak kitartással cipeli hátán a terhet. Ez a kitartás, elszántság figyelhető meg a mellette lévő férfin is, aki egy nőt visz fel a szárazra.

Oltalmazás: A háttérben nyugodtan lebegő bárka ablakából áldásra emelt kéz tűnik fel. Apró alak a többihez képest, mégis helyzete, testtartása miatt szembetűnő. Elnéz a víz felett, karját oltalmazóan magasra emeli.

Michelangelo Buonarroti: Részlet a Sixtus-kápolna mennyezetéről; Az özönvíz (1508-1512); Freskó, 280×570 cm; Róma, Vatikán